Torghelle Sándor: „Olyasmiről nem akarok álmodozni, amire semmi esélyt nem látok” – interjú
Interjú

Torghelle Sándor: „Olyasmiről nem akarok álmodozni, amire semmi esélyt nem látok” – interjú

Nem fogja vissza magát. Sem a pályán, sem azon kívül. Egyéniség, akinek a góljaira, a teljesítményére ugyanúgy fel kell figyelni, mint a szavaira, a mondataira. Torghelle Sándort lehet szeretni vagy nem szeretni, csakhogy az MTK Budapest harminchatodik életévében járó, jelen szezonban huszonnégy másodosztályú bajnokin tizenkétszer eredményes támadója nem a svájci frank miatt hiteles ember.

– Íme, a példakép: küzd, harcol, robotol, mintha húszéves lenne.
– A motivációm változatlan – mondta határozottan a 2004 és 2010 között 42 válogatott mérkőzésen 11 gólt szerző Torghelle Sándor, az NB II-ben szereplő, listavezető MTK Budapest csatára, aki pályafutása során Magyarországon viselte a Kispest Honvéd, a Marcali és a Videoton mezét, míg külföldön megfordult az angol Crystal Palace, a görög Panathinaikosz és PAOK Szaloniki, valamint a német Carl Zeiss Jena, az Augsburg és a Fortuna Düsseldorf színeiben is. – Amikor tavaly sajnos kiestünk az első osztályból, az volt a célom, hogy az NB II-ben minél több győzelmet arassunk és én minél több gólt tudjak szerezni. Bajnokságot akarunk nyerni, ez motivál engem is, az viszont nem, hogy vezetünk akárhány ponttal és hátradőlünk, mert minden szép és jó. Egész karrierem során az volt rám a jellemző, hogy mindig mentem előre és sohasem elégedtem meg azzal, amit addig elértem. Azért vagyok még mindig ott, és most azért is beszélhetünk, mert valamit még el akarok érni, próbálok minél jobb teljesítményt nyújtani. Minden egyes támadónak van egy egészséges egója, és nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy ott legyek a pályán, mert kellenek a sikerek.

– Bár a Magyar Kupa nyolcaddöntőjében a Sényő ellen továbbjutottak, de nem kettős győzelemmel. Amikor tudomást szerzett arról, hogy a megyei első osztályú társulat otthonában lejátszott visszavágón, még ha irreális pályaviszonyok közepette is, de 2–0-s vereséget szenvedett a tehetségekkel teletűzdelt MTK, a következő gyakorlás előtt megrángatta egyik-másik ifjabb csapattársa vállát, hogy kapjanak a fejükhöz, véssék az eszükbe, hol is futballoznak?
– Ha bárminemű negatív dolog történik, megvannak azok az idősebb játékosok, így köztük én is, akiknek oda kell, hogy szóljanak, de nem tartottam volna jónak, ha a kétgólos kudarc után „nekimegyünk” a fiataloknak, mert három nap múlva ugyanúgy bajnoki mérkőzésünk volt, no és végeredményben csak továbbjutottunk.

– A következő kör, a negyeddöntő első, Megyeri úti felvonásán ugyan 2–1-re kikaptak, de okos, higgadt futballal az Újpest ellen is adott a sansz a továbbjutásra.
– Abszolút megvan rá a reális esélyünk. Ha megnézzük az első mérkőzést, bár valóban 2–1-es vereséget szenvedtünk, de megvoltak a lehetőségeink a jobb eredmény elérésére. Említhetném a második félidőben Vass Patrik helyzetét, valamint volt egy tizenegyesgyanús szituáció is. Jó lett volna olyan eredményt elérni, hogy még nagyobb esélyünk legyen hazai pályán, de ahogy azt az első meccs előtt is elmondtam, egy NB I-es társulat esélyesebb egy NB II-es gárda ellen a Magyar Kupában is. Kérdezzen meg bárkit, azt mondja majd, hogy az Újpest az esélyesebb, csakhogy a labdarúgásban van olyan, hogy az esélytelenség nyugalmával futballozó, alacsonyabb osztályú alakulat jut tovább. Ráadásul hazai környezetben jobb minőségű játéktéren játszunk, mert ami ránk jellemző, azt a futballt nem mindig tudtuk százszázalékosan alkalmazni Újpesten, ugyanis a pálya minősége nem volt a legjobb. Az MTK-t mindig is a rövid, sok passzra épülő futball jellemezte, amit a Megyeri úton nem volt egyszerű megvalósítani, miközben ellenfelünk a hosszú, felívelt labdákkal operált, így akarta helyzetbe hozni a két erőcsatárt. Ez a rossz minőségű talajon jobban feküdhet, de ha ugyanazt játsszuk, mint a Szusza Ferenc Stadionban, nálunk könnyebb dolgunk lesz, úgyhogy mondom, van esélyünk a továbbjutásra.

– Az odavágón érezte, hogy NB I-es együttes játszik másodosztályúval?
– Persze, tapasztaltuk, hiszen fizikálisan máshogy mentek bele a párharcokba a lila-fehérek, mint egy NB II-es csapat tagjai, pedig ha megnézzük, nálunk többen is nem egyszer vagy kétszer léptek pályára az élvonalban. Nemrégiben valamelyik internetes portálon olvastam, hogy a második legtöbb NB I-es meccsszámmal rendelkező csapat a miénk.

– A jelenlegi MTK NB II-es vagy NB I-es nívón van?
– Az NB II-ben játszunk…

– Úgy kivágta magát, mint rémült bekk a labdát a kapu előteréből az oldalvonalon kívülre.
– Nézze, elég sok ponttal vezetjük a bajnokságot, így nagyon nagy valószínűsége annak van, hogy feljutunk az NB I-be. Nem kérdezte, így magamtól mondom – mert biztos vagyok benne, hogy felvetné –, hogy kell igazolni játékost a következő szezonra, éspedig azért, hogy stabilak tudjunk lenni a 2019/2020-as bajnokságban is. Magyarul ne az legyen, hogy szenvedni kelljen a bennmaradásért.

– Habár alapvetően az ellenkező nemnek szoktam, most mégis udvarolnék: csatárposztra aligha szükséges az erősítés. Vagy tévedek?
– Erre nem tudok mit válaszolni, csupán annyit mondhatok, hogy a vezetők és az edző fogja eldönteni, kit szeretnének idehozni, illetve ki távozik, mert nem mindenkinek van szerződése a következő szezonra. Fogalmam sincs, mi a terv, de nyilván kell négy-öt új játékos, akik között támadó is csatlakozhat a kerethez.

– Ez ugye nem azt akarja jelenteni, hogy visszavonulásra készül?
– Dehogyis! Fél másodpercig sem azért mondtam, mert ez lenne a tervem.

– Nehéz tartani a tempót? Érzi, hogy már nem a huszonöthöz, hanem a harmincöthöz van sokkal közelebb?
– Máshogy játszom, más típusú labdarúgó lettem, mint mondjuk huszonöt évesen. Máshogy megyek fel a pályára, más a gondolkodásom, a rutinnal megváltozik minden futballista, ezáltal én is. Hogy fel tudom-e venni a versenyt vagy sem, azt az eredmények megválaszolják, amúgy meg mindenki döntse el, hogy igen vagy nem. Játszom, és nekem ez elég komoly visszajelzés, hogy az edzőm és az MTK számít rám, és nem az van, hogy tizenöt-húsz percekre „bedobálnak”, vagy ha úgy alakul, akkor kapok két-három minutumot. Ha megnézi az elmúlt mérkőzéseinket, a percszámokat tekintve az egyik legtöbbet én játszottam az MTK-ban, ami nekem olyan visszajelzés, aminek köszönhetően eredményes tudok lenni. A gólok mellett vannak gólpasszok is, így minden arra utal, hogy fel tudom venni a versenyt a fiatal társaimmal, legyen az védő vagy a saját csapatomat tekintve támadó.

– Az előttünk álló hétvégén rangadó vár az MTK-ra? Elvégre a Hidegkuti Nándor Stadionba érkezik az ötödik helyezett, nem mellékesen kék-fehér kötődésű szakmai igazgatója, az egykori ötvenszeres válogatott középpályás, Bognár György által felkészített Budaörs.
– Rangadónak azért nem mondanám, de tény, hogy olyan élcsapattal játszunk, amely a támadófocit favorizálja. Nyíltan vállalják a budaörsiek, hogy eredményesek akarnak lenni, és nem az van, hogy beállnak védekezni, aztán lesz, ami lesz.

– Jól fog járni, aki kilátogat a Hungária körútra, mert az MTK sem vonul sündisznóállásba, így ebből akár sokgólos, közönségszórakoztató találkozó is kialakulhat.
– Kialakulhat, mert ha megnézzük a Budaörs meccseit, nem egyszer sokgólos mérkőzést játszik, így minden esély megvan erre, ám természetesen nekünk kell többet rúgnunk, ez az alap.

– Ha már esély: a válogatottal kapcsolatban vannak még álmai?
– Á, dehogyis! Azt én már lezártam.

– Miért?
– Ha megnézzük, közel nyolc éve voltam utoljára válogatott, és azóta fel sem merült a nevem egy fél másodpercig sem a nemzeti csapat környékén. Olyasmiről nem akarok álmodozni, amire semmi esélyt nem látok.

– De hiszen Georges Leekens személyében új kapitánya van legjobbjainknak!
– Ha húsz esztendős lennék, egyértelműen azt mondanám, hogy a válogatott mezében szeretnék kiszaladni a Groupama Arénába vagy korábban a Puskás Ferenc Stadionba, de így, hogy már ennyi idős vagyok, illetve megvan a válogatottban a csatárok mennyisége… Ha eddig senki nem számolt velem, miért kellene azt gondolnom, hogy érdemes várnom a meghívót?

– Mondjuk a góljai száma, az eredményes futballja miatt.
– Lezártam ezt a történetet. Ennyi.

– Fájó pont?
– Most már nem az. Akkor, amikor a legeredményesebb játékosa voltam támadóként az akkori, Egervári Sándor által irányított válogatottnak és kitettek, akkor rosszul esett. Mindig a sikerek éltettek, így az is fájt, hogy nem tudtam ott lenni az Európa-bajnokságon, mert sportemberként mindig ott akarsz lenni a legjobbak között. Annak idején sokáig magam alatt voltam, az a szezonom kuka volt, hiszen jött egy pofon, majd még egy, mivel a klubomban sem futballoztam. Elég kemény évem volt az, de akkor kell felállni, amikor kapsz nem is egy pofont, mert az mutatja meg, hogy jó sportoló, jó harcos vagy. Ha nem tudsz felállni, akkor cseszheted az egészet.

– Kereste az alkalmat, hogy tisztázzák a helyzetet Egervári Sándorral, vagy nem volt miről beszélni?
– Nem, és a mai napig nem tudom, miért történt így. Van elképzelésem, ezt el is mondtam a könyvemben, és ha kérdezték, megválaszoltam, miért maradhattam ki, de száz százalékig nem tudhatom, csak olyan információra hagyatkozhatok, amit hallottam. Hogy igaz vagy nem igaz, azt senki nem támasztotta alá, de alighanem az lehetett az oka, hogy erős karakter voltam. Gera Zoltán Erwin Koeman idején távozott a válogatottól, Egervári Sándor vissza akarta hívni, ám állítólag, hangsúlyozom, állítólag Zoli feltételekhez kötötte, és az egyik az volt, akkor jön, ha én megyek. Hogy igaz vagy nem igaz, azt sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom.

– Gera Zoltánnal beszélt minderről?
– Megkérdeztem tőle, és azt mondta, nem igaz. De most már nem is érdekel, elmúlt, kész, vége.

– Lassan az interjúnak is, de a pályafutásának szerencsére nem, pláne akkor, ha rendszerint elő van készítve a góllövő stoplisa.
– Nagyon szeretem a bőrcipőket, anno csak ilyenek készültek. Ami most divat, avagy a gumiból, plasztikból és mindenféle anyagból létrehozott labdarúgócipőket nem favorizálom, a hagyományos stoplisok mellett tettem le a voksomat. Amikor a válogatottban futballoztam, azóta Nike-ban játszom.

– No nem a kilencven perc alatt, mint edzője, Feczkó Tamás, de soha nem akart cserélni?
– Nem változtattam, így amikor nem ment jól a játék, akkor is abban futballoztam. Annak idején, még 2004-ben is Tiempóban játszottam, ami a mai napig így van, esetleg a picit butított változata, a Nike Premier jöhet szóba.

– A márkához hűséges civilként is vagy a magánéletben nem ennyire ragaszkodó típus?
– Inkább farmeros ember vagyok, nem a sportcipős stílust képviselem, mondjuk ahhoz is fel lehet venni Nike sportcipőt, de nem az a jellemző rám, hogy a szabadidőmben melegítőben szaladgálok. Ám ha megnézem a ruhatáramat és a melegítőket kellene összevetnem, nagyobb százalékban Nike van inkább. Egyébként meg, ha úgy gondolja a Football Factor, küldhet nekem egyet, esetleg egy focicipőt, és akkor meg is vagyok.

Horváth M. Attila

Bogomil Rajnov bolgár író szerint az élet mindig a legkellemetlenebb dolgot hagyja a végére, mintegy desszert gyanánt. Azt már viszont én teszem hozzá, hogy a futball olyan édesség, amely bármely napszakban fogyasztható, nem hizlal, és ha nincs, elvonási tüneteket okozhat. Közel másfél évtizedes tollforgatói tapasztalat, illetve több mint tíz esztendeje íródó blogos múlt (Foci a köbön) mondatja ezt velem – amit nem is cserélnék el semmire.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.