Helgert Szabolcs: „Az edző igenis azt akarja, hogy fejlődjön és magasabb szinten játsszon a gyerek” – interjú
Interjú

Helgert Szabolcs: „Az edző igenis azt akarja, hogy fejlődjön és magasabb szinten játsszon a gyerek” – interjú

Onnan indult, ahonnan Lipcsei Péter. A ferencvárosi legenda Kazincbarcikáról startolva számít manapság is a Fradi-tábor kedvencének, mi több, sokan már az ősszel átültették volna az NB II-es Soroksár kispadjáról a zöld-fehérekére, hogy vezesse, irányítsa az Európába vágyó FTC-t, csak már nem a pályán, hanem a technikai zónából.
Helgert Szabolcs közel kilenc esztendővel fiatalabb a IX. kerületi ikonnál. Tizenhat esztendősen már szántotta a gyepet, de nem valamiféle hiperszuper, TSZ-elnök által elintézett mezőgazdasági csodajárgánnyal, hanem két lábbal a földön állva, olykor határozottan becsúszva – az NB II-ben. A nemrégiben a harmincnyolcadik életévét betöltő miskolci születésű férfi Kazincbarcika után megfordult a Vasasban, a REAC-ban, viselte a Budafok, a Soroksár és a Tököl mezét, és bár vihette volna többre, lehetett volna kétszeres Magyar Kupa-győztes vagy háromszoros bajnok az NB I-ben, még sincs oka a kesergésre. Helgert Szabolcs nem keresi a rivaldafényt, sőt, soha nem is akart a középpontba kerülni. Elvan Halásztelken a gyönyörű családjával, a testnevelő tanári munkájával, az U13-as korosztály felkészítésével, az öregfiú-meccsekkel – meg persze a soha nem fakuló emlékeivel.

– Miskolc vagy Halásztelek?
– Százszázalékosan Halásztelek – indította kapásból a Football Factornak adott interjúját Helgert Szabolcs. – Rengeteg minden ideköt, úgymint a munkám, a családom… Bocsánat: a családom és a munkám, no meg persze a futball. Az idejét sem tudom már, mikor voltam utoljára Miskolcon. Hat évvel ezelőtt halásztelki lakos lettem, ennyi ideje élünk itt a családommal boldogságban, nagy örömben. Sok barátot szereztem a városban, megannyi kis futballcsemete ismer helyben, ugyanis itt tanítok a Bocskai István Református Oktatási Központban, valamint edzősködöm a Halásztelek FC U13-as csapatánál, illetve segítem a feltörekvő ovisok munkáját az itteni óvodában.

– Már csupán egyet nem értek: miért nem játszik a felnőtt gárdában? Tudom, hogy nem a megyei másodosztály a szintje, ahogy azt is, hogy az öregfiú-csapatban rendszeresen futballozik, de ahogy mondani szokás, manapság az ötven az új negyven, ezáltal lehetne a harmincnyolc az új huszonnyolc, amivel csak azt akarom mondani, bőven játszhatna.
– Ez azért nem teljesen így van. Tavaly nagyon szép sikert értünk el a „blasz-kettes” öregfiú-bajnokságban, aranyérmes csapat tagja lehettem, így egy osztállyal feljebb folytattuk, ahol olyan komoly társulatok ellen játszunk, mint az Újpest, a Ferencváros vagy éppen a Honvéd. Jelenleg is aktív tagja vagyok az Incze Gergely rendkívül pozitív hozzáállásának köszönhetően is működő gárdának, mi több, tavaly volt két mérkőzésem a felnőtt alakulatban is, miután kisegítettem a fiúkat a klubért rengeteget dolgozó, elengedhetetlen háttérmunkát végző Ács Gusztáv elnök úr javaslatára, amikor a bennmaradásért harcoltunk, és hála Istennek, sikerült is elkerülni az osztályváltást, amit az otthoni, Taksony II. elleni 2–2-es döntetlennel harcoltunk ki.

– Nem volt nyomás önön, hogy tartson velük, vagy éppen amiatt, mert tanárként dolgozik, nebulókkal foglalkozik, nem férne bele, hogy ott legyen és adott esetben a hétvégén utazzon is?
– A felnőtt csapat edzője, Taskovics Erik barátom többször hangoztatta és beszéltünk is erről négyszemközt, ha meg tudnám oldani a heti egy edzéslátogatást és hétvégenként a mérkőzéseket, akkor próbáljam meg. Ám sajnos, ahogy ön is mondta… Illetve nem sajnos, mert nagyon szerencsésnek érezhetem magam, hogy az első és a legfontosabb számomra a családom, a hátteret fantasztikusan biztosító feleségem, Enikő és a három gyermekem. A legkisebb, Csongor óvodás lesz szeptemberben, a középső, Ádám oviba jár, míg a legnagyobb, Ákos, aki vív is az iskolában. Rengeteg időt elvisz a nevelésük, sok energiát kell befektetni, de nincs ezzel gond, mivel ők jelentik a jövőt. És akkor ott van a testnevelő tanári munkásságom. Szeptembertől új munkahelyre kerültem, ami a Bocskai István Református Oktatási Központot jelenti. Nagyon szeretem a közeget, az itteni embereket, sok barátot leltem a tanári karon belül, no és minőségi gyerekekkel foglalkozhatok, és ez nagyon sokat számít. Ami pedig a legfontosabb, a testnevelés szaknak megfelelően a labdarúgást tudom továbbvinni, ami a halásztelki csapat U13-as kis palántáit jelenti heti négy alkalommal. Irtó sok elfoglaltság, de örömteli is, mert a gyerekek gardírozása mellett a fejlődést látni nagyon fontos. Vannak is eredményeink, legalábbis halásztelki szinten, hiszen magasabban jegyzett kluboknál is megfordulnak az utánpótláskorú játékosaink, és ugye az óvodai labdarúgás is nagyon fontos, amelyben kiegészítő szerepet kaptam. Fel kell mérni és tovább kell emelni intézményiről klubszintre a gyerkőcöket, márpedig hála az égnek, ez is működőképes nálunk. Mindezek után Erik barátom is azt mondta, sajnálja, ugyanakkor megérti, de ha esetleg még belefér az időmbe, természetesen szeretettel vár, de amit az imént elsoroltam, teljességgel kitölti az életemet. Amikor ez az interjú készül, este van, márpedig őszintén szólva ez volt a legalkalmasabb időpont arra, hogy nyugodtan beszélgessünk, mert vagy tanórán vagyok vagy rohanásban, de ezt ne panasznak vegye. És akkor még nem szóltam arról, hogy osztályfőnök is vagyok az iskolában, a rendészeti kilencedikes osztálynál, ami egyúttal plusz kötelezettséget is jelent.

– Tudom, hogy nem az a kérkedős típus, de a tanítványai tudják, hogy annak idején labdarúgóként megfordult magasabb szinten?
– Érdekes dolog ez. Akik érdeklődőbbek – és ez a rendészeti osztály szintjén megvan –, azok tudják. Egy őszinte beszélgetéssel, mozdulattal ők is rájöttek, hogy futballoztam régen. Volt olyan tanítványom, aki képeket kért tőlem, vagy mert nem hitte el, hogy megfordultam a serdülő- és az ifiválogatottban is, a mezemet kellett bevinnem az iskolába, hogy tényleg elhiggye. Nekem a régi képek, a fontosabb emlékek le vannak fűzve, ám a kilencedikeseim vagy a tizenhárom éves „gyerekeim” tudják és értékelik, mit értem el, sőt, úgy érzem, fel is néznek rám. Azt gondolom, példaként is állítanak maguk elé, mi több, elfogadják a tanácsaimat, hiszen annak idején a saját bőrömön tapasztaltam, amiről mesélek nekik, vagy éppen, hogy nem, mert én hibáztam, és ezt is el tudom nekik mondani, amiből okulnak.

– Hol rontotta el?
– Nagyon nehéz kérdést tett fel. Összefügg minden szorosan a családommal és a munkásságommal. Volt nekem anno lehetőségem, amikor serdülő- és ifjúsági válogatott voltam, Hajnal Tamás éppen abban az évben került ki külföldre. Az 1. FC Kölnhöz, a Toni Polster-féle „kecskékhez” mentem próbajátékra, de a szerződés meghiúsult, az egész elcsúszott egy banánhéjon.

– Éspedig?
– Akkor kerültem fel 16 évesen a Kazincbarcika NB II-es csapatához és úgy gondoltam, jó helyen járok, ám utólag kiderült, hogy lehet, nem is volt jó hely, de másodosztályú futballista voltam, amivel meg voltam elégedve. Aztán felkerültem Budapestre, és lehet, hogy a vidéki és a fővárosi élet közötti különbség megfogott. Az évek során a labdarúgás negatív hatására kezdtem el a TF-et, aminek végül is az egzisztenciámat köszönhetem. Ami a legfontosabb: az Eszterházy Károly Főiskolán ismertem meg a feleségemet, aki a három gyermekem édesanyja. Ha én anno kimegyek Kölnbe, akkor nem szerzek diplomát, nem ismerem meg a nejemet és nincs ilyen szép életem. Minden rosszban van valami jó, mert kaptam egy csodás családot, egy gyönyörű szakmát, amit imádok, és nem is munkának nevezem, hanem hivatásnak, mert amit én nem értem el, azt szeretném, hogy elérjék azok a gyerekek, akiket tanítok. Amennyiben kiváltképp lehetne érvényesíteni ezt a középső fiamra, aki a halásztelki U7-es csapat tagja, akkor ám legyen! Ha a hibámból tudnak tanulni a gyermekeim, a diákjaim vagy a kis focistáim, netán több trófeát nyernek, eredményesebbek lesznek, akkor különösképpen megérte, hogy minden úgy történt, ahogy.

– Negatívumot említett az imént. Mi volna az?
– Annak idején a Vasas megszűnésénél elkerültem a REAC NB I B-s csapatához, és volt ott egy edzőm, aki már nincs köztünk. Fél évig csak a kispadon ültem, edzettem, próbálkoztam bekerülni, de nem tudtam. Ennek hatására fogadtam meg, hogy megpróbálom a TF-et. Sikerült, és innentől datálódott, hogy a negatívum pozitívum lett, elvégre szakmát, munkát és kenyeret adott nekem és a családomnak.

– Pikkelt önre a néhai jó nevű, kőkemény labdarúgó, emiatt nem játszatta? Netán meglehet, hogy a posztján volt önnél jobb?
– Biztosra veszem, hogy tudja, kiről beszélek. Hozta a saját játékosait a BVSC-ből, azt a vonalat vitte tovább, én meg ugye a Vasasból kerültem oda. Nem voltam perspektíva, hogy játszasson, ennek hatására kerültem a kispadra. Amikor félév után távozott Rákospalotáról, addigra már felvettek a TF-re, igaz, utána Csábi József vette át a csapatot és nála játszottam is.

– A keserűség mellett van azért, aminek utólag is tud örülni?
– Természetesen leginkább a serdülő és ifjúsági válogatottság az, amire nagyon büszke vagyok. Világot láttam, országos szinten rengeteg barátot szereztem általa, és a mai napig is tartom velük a kapcsolatot. Mint tudjuk, a futball kis közeg, bárhová megyek, állandóan ismerősökbe botlok. A bajnoki címekre is jó érzésekkel gondolok vissza, a Tökölön eltöltött időszak alatt háromszoros bajnokcsapat tagja lehettem, Halásztelken úgymond már középkorú voltam, de az öregfiúk között is háromszor akasztottak aranyat a nyakamba, márpedig ezekre jó visszagondolni. Akárcsak az első NB II-es mérkőzésemre kezdőként. A mai napig itt van előttem: Kazincbarcika–Tiszafüred 0–0, 16 évesen debütáltam, és ezek gyönyörű élmények! Ami még nagyon emlékezetes volt: a Csepel ellen, a stadionban 16 évesen meglőttem életem első NB II-es találatát. A Kazincbarcikával úgy nyertünk 3–0-ra, hogy három ifista rúgta a gólokat. De például amikor a serdülő válogatottal kimentünk Izraelbe, kupagyőztesként tértünk vissza. A hatcsapatos torna úgy kezdődött, hogy a házigazda ellen 6–1-es vereséggel nyitottunk. Utána Szerbiával szemben 0–0-t értünk el, ekkor már feljövőben voltunk. A harmadik meccsen Törökország ellen 3–2-re nyertünk, az utolsó percben Kovacsics Karcsi rúgta a győztes gólunkat. A negyedik mérkőzésen az Eb-győztes Írország következett, Bajzát Peti és Oross Marci góljaival 2–0-ra nyertünk, és ez volt a torna meglepetése. A végén a belgák ellen 1–0-s sikert arattunk a volt barcikai csapattársam, Fekete Zsolti góljával, így lettünk végül tornagyőztesek. Felejthetetlen emlékek, amelyekre jó visszagondolni.

– Gyakran nosztalgiázik?
– Meglehetősen. Nem régóta vagyok fenn a Facebookon, bejelölgetjük egymást a régi társakkal és rengeteg fotót cserélünk. Békéscsabáról Pozsár Gabi az, akivel nagyon sokat szoktam beszélgetni, vagy az MTK-ból a kapus Kovács Attila, akire a szurkolók Paksról emlékezhetnek. Meg aztán ott van volt csapattársam, Fekete Zsolti, Bányai Peti, netán a Debrecenben kapusedzőként dolgozó Erdélyi Miki, akivel diskurálok, de találkoztam edzőképzésen Szélesi Zolival vagy éppen Oross Marcival is. Márpedig az 1981-es korosztályból, aki válogatott szinten valamit is elért, az Szabics Imre, Hajnal Tamás és Szélesi Zoltán. Őszinte leszek, azért ha nekem, mint labdarúgóedzőnek valaki azt mondaná, hogy minden korosztályból három ember oda tud férni és lesz a lábában t0z vagy több A-válogatott meccs, akkor pecsétet adnék rá. Annak idején a 80-asok bővített keretében szerepeltem, ám onnan nem tudok mondani senkit. A 81-es nem volt olyan rossz, én is ott lehettem Róth Antal olimpiai válogatott keretében, és bár tovább nem jutottam, hiszen akkoriban kerültem a REAC-hoz, azért szépek az emlékek.

– És a jövő is az lesz? Szerintem nem kutyavilág van, hanem kütyüvilág, márpedig a mai lurkók, a leendő labdarúgók annyifelé tobzódhatnak, hogy tutujgatni, noszogatni kell őket, nagyobb erőbedobásra, lelkesedésre késztetni.
– Én mindenben maximalista vagyok.

– Lehet másként?
– Nem, de ez a baj, hogy az alázatot – tisztelet a kivételnek – én sem lelem bennük. Ugyan alacsonyabb osztályban foglalkozom velük, és bár magasabb szinten nyilván jobban kirajzolódik, de sajnos azt tapasztalom, rengeteg minden felé orientálódnak, és akkor még nem említettük a serdülőkor egyéb hatását.

– Utóbbi nem feltétlen baj, legfeljebb olykor a futball kerül hátrányba a lányok miatt.
– Valóban. Örök harcnak fogom fel, mert ahogy telnek az évek, egyre inkább fejlődik a technika. És azt talán nem is kell mondanom, hogy az informatikai dolgokat én már a gyerekektől lesem el.

– A jó pap holtig tanul – meg a jó tanár is.
– Elvileg az X-generációhoz tartozom, de nem tartom magam odavalónak. Jelenleg a Z-generáció „fut ki”, amelynek a tagjai már tanítják az X-generációt, meg az Y-t. Azt gondolom, hogy a kissé elkényelmesedett világ rányomja a bélyegét a ma labdarúgására, ami meglátszik az eredményességen is. Anno én nem ismertem azt, ha esik az eső, ne menjek edzeni. Nekem viszont edzőként tapasztalnom kellett azt, hogy csapadékos időjárás esetén a gyerekeket annyira óvják a szülők, hogy nem engedik el a gyakorlásra… Falsul, mert így érnek a srácok minden szinten. Ahogy mondták a nagy öregek, koszt is kell enni ahhoz, hogy az immunrendszerünk kifejlődjön. Sterilizált világba kezdünk lépni, amivel nem igazán értek egyet, pedig én is szülő vagyok. A középső fiam az U7-es korosztályban futballozik Halásztelken, de igenis tapasztalnia kell neki is mindezeket. Természetesen, ha láz vagy hőemelkedés van, azt mondom, pihenni kell, de addig, amíg nincs, igenis érezzék a gyerekek, milyen hóban, sárban vagy esőben edzeni. Kicsit vagányabban kellene felfogniuk a szülőknek, ami tudom, hogy nehéz, mert én is az első gyermekemet elkényeztettem kicsit, ahogy az édesanyja is. A középsőt nem annyira, a harmadikat meg már végképp nem. Az ember tapasztal, okosodik, átgondolja, és idővel másként csinál bizonyos dolgokat. Ezt kellene tolerálniuk, mert nem akar rosszat az edző a csemetéjüknek, bármilyen szintről is beszélünk. Az edző igenis azt akarja, hogy fejlődjön és magasabb szinten játsszon a gyerek. A szülők, mint elsőrendű nevelők, olykor átszabják ezt, ami egyfajta gátat jelent. Modern világban élünk, de az ilyesmit egy kicsit rámenősebben kell kezelni. Tisztelet a kivételnek, mert van olyan focistám az U13-ban, aki egy edzést sem hagyott ki, mert futballista akar lenni. Ezt kellene megtanítani és rászoktatni a gyerekeket, hogy igénye legyen az edzésre járásra, hogy a felfogásába ez beívódjon, de ebből van kevesebb – sajnos. Bennem állandóan ez munkált, ezért esett nagyon rosszul, amikor jegeltek fél évig a REAC-nál, ugyanis másban kellett a vigaszt látnom, és ezért lettem testnevelő tanár.

– Ahogy hallgatom, ezt azért egy cseppet sem bánja, ugye?
– Nem, sőt, a sport valójában az élet egyik legfőbb eleme, amit egy életen át űzni kell, hogy a testedet, a lelkedet ápold. Emiatt is érzem azt, hogy a szerencsések közé tartozom, mivel a szívem csücske a labdarúgás és az is marad. Most mondom ki a korábbi kérdésére a választ: nagyon bizakodó voltam a 2016-os Európa-bajnokság után, mert nagyon tetszett a magyar válogatott, és őszintén örültem Szélesi Zoli sikerének, hogy ott volt kinn és sikerrel abszolválták a Franciaországban megrendezett kontinenstornát még akkor is, ha a vége nem úgy alakult, ahogy tervezték, terveztük. Csakhogy esélyesként beszéltek rólunk, a focink minőségi volt a csoportmérkőzéseken, és azt gondolom, ez az útja, módja, hogy fennmaradjunk. Hiszek abban, hogy megélek még egy Eb-t, egy vb-t, aztán még egyet és még egyet. És ha az én tanítványaim közül egyszer láthatnék is valakit abban a gyönyörű meggypiros mezben, akkor teljesedne ki a létem, az edzői karrierem.

Nézz szét Webshopunkon!

MAGYAR VÁLOGATOTT felszerelések

SPANYOL VÁLOGATOTT felszerelések

ARGENTIN VÁLOGATOTT felszerelések

NÉMET VÁLOGATOTT felszerelések

FRANCIA VÁLOGATOTT felszerelések

PORTUGÁL VÁLOGATOTT felszerelések

BRAZIL VÁLOGATOTT felszerelések

ANGOL VÁLOGATOTT felszerelések

FOOTBALL kiegészítők

Horváth M. Attila

Bogomil Rajnov bolgár író szerint az élet mindig a legkellemetlenebb dolgot hagyja a végére, mintegy desszert gyanánt. Azt már viszont én teszem hozzá, hogy a futball olyan édesség, amely bármely napszakban fogyasztható, nem hizlal, és ha nincs, elvonási tüneteket okozhat. Közel másfél évtizedes tollforgatói tapasztalat, illetve több mint tíz esztendeje íródó blogos múlt (Foci a köbön) mondatja ezt velem – amit nem is cserélnék el semmire.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.